Egy restaurált jármű értékét az esztétikája (szépség), az alkalmazott technológiák korhűsége, valamint a kora technikai színvonalának megfelelő használhatóság együtt adja meg.

Saját tapasztalatom az, hogy aki ma iparszerűen motorkerékpár restaurálással foglalkozik, az jó részben a festés-krómozás-kárpitozás vonalon mozog. Ami nem látszik, az lehet akármilyen, bolha helyett dróttal rögzített, sziloplaszttal fixált. Ha nem fog rendesen a fék, nem csillapít a futómű, akkor úgy marad, "régi, ez azért ilyen". Nomeg azért, mert az esztétikán túl a műszaki részek gatyába rázása költség szinten ugyanakkora összeget igényel, mint a szépítészet. Ezt követné a járóképes jármű beállítása, bejáratása (1-2000 km), bejáratás utáni beszabályozása még hasonló nagyságrendű összegért. Az nem látszik, a restaurálás drága, a magyar vevő kispénzű és/vagy tudatlan, és a nem látszó dolgokért nem tud/szeretne fizetni.

Tapasztaltam olyat, hogy a műszakilag nem képzett ügyfél frissen restaurált, frissen elhozott motorjáról 50 km után menet közben leesett a frissen krómozott kipufogó. Elengedett valami csavar. Csoda, hogy nem lett baleset.

Egyszer árultam egy nagyjából összerakott motoromat. Jött egy műszakilag képzettebb vevő. Először örült, hogy én engedem a próbautat. Aztán azon csodálkozott, hogy az addig próbált azonos típusú gépek közül ezen végre fogott az első fék. Ezen a ponton nem kicsit döbbentem meg, hiszen érzésre nekem ez olyan 60%-osnak tűnt, a legjobban sikerült és beállított hasonló motorom fékéhez képest.

Én amatőr vagyok, hobbista. Azt szeretném, ha a motor bármikor üzembiztosan indulna, menne tartósan 100 km/h tempót, elfogadható lenne a rugózása, a fékrendszer jó, a külseje pedig elfogadható. Úgyhogy csak felújítok, nem restaurálok.