A karburátorok persze nem hagytak nyugodni. Volt egy régi jobbos K302, aminek a balosát megette a spiáter pestis. Volt egy utángyártott K302 balos, aminek a jobbosa gyárilag vacak. Ez ment valahogy párban, de teljesen másképp , máshova kellett behangolni őket.

Volt még egy pár utángyártott PZ28, de annyira vacak minőségű, hogy kiszakadt a házból az állító csavarok menete. Nekiláttam hát karbukat vadászni a börzéken. 

A szovjet szörnyekhez kicsi és esetleges a választék. Sokat kell figyelni a lomokat, míg felbukkan valami. Tavaly augusztusban találtam, valami hiányos párt, amibe bele volt gyilkolva a főfúvóka. Gondoltam, kifúrom, átpakolom a meglevőből a tartozékokat, oszt gyí. Természetesen nem sikerül kibányászni értelmesen a rezet a spiáterből, úgyhogy az év végére ment a selejtbe ez a pár. Elkapkodtam, elbaltáztam. 

Sebaj, kerestem tovább. Márciusban ismét találtam valamit az egyik lomos ládában az egyik börzén. Nagyon potom pénzért lett egy pár K301, ami viszonylag komplett volt, csak a felfogatása volt kiflibe deformálódva. Megesik ez, ha vastag puha hőszigetelő alátét esetén ész nélkül meghúzzák a felfogató csavarokat. Mivel a karbuk szinte újak voltak, az ultrahangos pucolás után elővettem a síklapot, a reszelőt és a csiszolóvásznakat. Valamennyi időbe beletelt, amíg a 2-3 mm görbeséget felszámoltam, de sikerült. Szerencsére a tartófülek töve nem volt berepedve, úgyhogy ment fel ez a pár. Természetesen pöccre indult velük a masina, és jól be lehetett hangolni őket, az állító csavarok hasonló helyzetbe álltak.

Örültem, mert így már kezdett használható lenni a vas. Megvolt a 90 km/h utazósebesség, jó volt az indíthatóság. Melegen, falvakban persze összeomlott a karburálás, az első fék jelképesen fogott, és az olaj is folydogált tovább, de ne legyen telhetetlen az ember.